Csatlakozz hozzánk

Tesztek

Akkor is ugrik, ha nem kell – Volvo V40 D3 teszt

A V40-es a legszebb volvós hagyományokat ötvözi a legmodernebb biztonsági kiegészítőkkel, a fiatalos formával és az igényes kialakítással. Néha azonban bárdolatlanul viselkedik.

Közzétéve

ekkor

Vannak bizonyos viselkedési normák, amelyek határai szabadon alakíthatóak, annak függvényében, hogy miféle társasággal, milyen összejövetelen, esetleg milyen öltözékben vagyunk. Egy baráti szalonnasütés alkalmával, rövidnadrágban körülülve a tüzet, üvegből kortyolva a sört, senki nem fogja megszólni az embert, ha böffent egyet-egyet. Viszont egy ilyen cselekedet rosszalló pillantásokat, félig hangos zúgolódást válthat ki, ha egy komolykodó, öltönyösök között zajló, halk beszélgetéssel kísért italozás során történik. Utóbbi esetben könnyen romlik a tettes renoméja, hiába vegyült el addig ügyesen a többiek között.

Hamisítatlan Volvo

Frissen vásárolt sportzakójában a Volvo V40 is hamar az elit tagjai közé került. Levetette azokat a göncöket, amit elődei hordtak, ezért nem illethetik olyan jelzőkkel, mint a kifutott modelleket. A C30-ast nehéz volt komolyan venni, kissé kilógott a többi Volvo közül, talán túlságosan nőies karaktere miatt. Az S40/V50 páros pedig túlontúl ésszerű formákkal rendelkezett, nem nagyon mozgatta meg a potenciális vevőket, hiszen ezek sem illettek bele abba a sorba, amit a nagyobb Volvókkal nyitottak meg a svédek. Nem csak az okozta a gondot, hogy a forma nem volt elég fiatalos, hanem inkább a származását egyértelművé tevő ismertetőjegyek hiánya. Márpedig senki nem akar egy olyan, prémiumként elkönyvelt autóba ülni, amiről nem látszik elsőre, hogy márpedig ez az. Még akkor sem, ha a Volvo soha nem a hivalkodásáról volt híres.

A nappali fény szépen illeszkedik a lökhárítóba

Ennek szellemében készült el a V40 is. Látni rajta, hogy nem egy mezei alsó-középkategóriás négykerekű, de még éppen azon a határon belül van, hogy szúrja az emberek szemét. Büszkén feszíthet benne a tulajdonosa, púposkodásra már alkalmas, de a szomszéd nem fog összeszorított ajkai közül halk átkokat szórni felé. Az autó valóban kompaktra sikerült, a sportosabb vonalak miatt azonban ennek a levét a benne utazók isszák meg. Hátrányait már a benzinesről készült írásban fejtegettem, ide legyen elég csak annyi, hogy családi autónak korlátozottan alkalmas a V40-es. Pláne, ha a szülők alaposan kinőttek a földből, mögöttük ugyanis csak nagyítóval lehet lábteret felfedezni. Nem utolsó sorban a kilátás is igen korlátozott, ami kissé csorbítja az ember biztonságérzetét.

Ennyit nyújt hátul, ha elöl 190 centinél magasabbak ülnek

Éppen azt, amivel a Volvo megváltotta belépőjét a magasabb osztályba. Nem kellemes amiatt aggódni, hogy vajon észrevesszük-e az A-oszlop mögött rejtőzködő gyalogost, a magas far takarásában megbújó tereptárgyakat. Így még arról is hajlamos elfeledkezni az ember, hogy élvezze a V40 által nyújtott kényelmet, az átgondolt megoldásokat. Minden nagyon logikusan van elhelyezve, látszik, hogy régóta dolgoznak a megfelelő kialakításon. Egyesek szerint túlságosan steril, csak a praktikumot tartja szem előtt a belső. Éppen olyan, mint a nagyobbakban. Minden visszaköszön, ami azokban található, a generációról generációra tapasztalható óvatos módosítások eredménye ez. Nem maradhatott el a lebegő középkonzol sem, ahol valóban olyan példás rendben sorakoznak a gombok, hogy néha kedvem lett volna kicsit összeborzolni őket. De egy volvós nem tesz ilyet. A világtól elzárva élvezi az autó szolgáltatásait és az alsó gombsort egyáltalán nem babrálja. Ott találhatóak a vezetési segédek és a biztonsági rendszerek kapcsolói.

   
  Radar a hűtőrácson, érzékelők a szélvédőn – helyettünk vigyáznak

Az importőr ezúttal sem hagyta meg nekünk azt a lehetőséget, hogy olyan Volvót próbálhassunk, amiben találunk vakkapcsolókat ezek között. Bár az autó felszereltségi szintje a közepes (Momentum) volt, a biztonságból nem engedtek, bekerült minden. Így a koccanásgátló állandó figyelmeztetése kísérte a városi közlekedést, a dugókban az adaptív sebességtartó automatika fékezte helyettünk állóra az autót, a sávunkat nem tudtuk figyelmeztetés nélkül elhagyni irányjelzés nélkül. A gyalogosokra is jobban vigyáztunk a szokásosnál, hiszen ebben is segített a V40. Ezek mellett azért hamar visszatér a magabiztosság, ember és gép szimbiózisa mégiscsak biztonságos közlekedést tesz lehetővé. Ebben ugyan még nem volt meg – nem is lehetett, hiszen az idei Genfi Autószalonon mutatták be a nyilvánosságnak – a gyalogosfelismerő rendszer új kiegészítője, ami a kerékpárosokat is detektálja és megkísérli kivédeni a velük való ütközést, de még idén megérkezik. Úgy tűnik, az újítási kedvet nem lehet elvenni a svédektől – akik már ugye kínaiak.

A V40-es farán lévő érzékelők figyelik a keresztirányú forgalmat is

Szerencsére makacsul ragaszkodnak öthengeres motorjaikhoz is, egy ilyen hajtotta tesztautónkat is. A D3-as jelzéssel ellátott dízel az öngyulladós kínálat középső tagja. Annak alján 115 lóerővel tanyázik az 1,6-os D2, a tetején pedig a 177 lóerős kétliteres D4 trónol. A D3-as lökettérfogata megegyezik az utóbbiéval, ám valamivel kisebb a teljesítménye – 150 lóerő és 350 Nm vár bevetésre. Néha még ezt is túlzásnak éreztem. Az embernek az a meggyőződése, hogy mentem széttépi ezt a nem túl hatalmas karosszériát. Úgy repíti, mintha nem is másfél tonnát kellene mozgatnia, mindeközben elégedett mosolyra fakasztó hangokat produkál. A katalógusban szereplő adatok alapján egyáltalán nem volt várható ez, hiszen az ugyancsak 150 lovas benzines fél másodpercet ver rá százig, de a használat során inkább a dízelt éreztük fürgébbnek még álló helyzetből gyorsítva is. Rugalmasságban viszont az 1,6-os turbós meg sem közelíti. Hiszen az öthengeres gázolajos nyomatéka alacsonyabb fordulaton ébred, igaz, szűkebb tartományban áll rendelkezésre, de a motorhoz csatolt automata sebességváltó egészen jól használja ki ezt a sávot.

Veszélyre figyelmeztet

Ezzel feledteti, hogy nem egészen mai darab már. Inkább a nyugodt vezetésben jó társ, akkor kellemesen, simán váltogat a fokozatok között, igaz nem gyorsan. A határozottabb gázpedálkezeléshez viszont már nem képes alkalmazkodni. Erőteljesebb gyorsításkor alaposan megfontolja a visszaváltást és ilyenkor már az átmenetek sem olyan gördülékenyek, jól érezhető rántásokkal örvendeztet meg bennünket. De nem ez az oda nem illő böffentés, bár köze van az hozzá. Mint minden derék, a környezetre – de leginkább az előírásokra – figyelő gyártó, a Volvo is ellátja modelljeit Start/Stop automatikával. Ennek összehangolása egy kézi sebességváltóval nyilván sokkal könnyebb, de már többen bizonyították, hogy automatával is meg lehet jól csinálni. Az új Golf esetében ez (is) mesterien sikerült. A motor csak akkor áll le, ha a pedált padlóig tapossuk, vagyis mi magunk tudjuk szabályozni, hogy mikor akarunk füstmentesen várakozni. Ha egy picit feljebb engedjük a féket, a motor beindul, de az autó még mozdulatlan marad és nem is kezd el kúszni. Ezzel szemben a V40-es főtengelye rögtön megszűnt forogni, amint nullára fékeztük az autót. A dugattyúk azonban csak akkor lendültek újra munkába, amikor a fékpedált teljesen felengedtük, viszont a motor olyan modortalanul látott munkához, hogy rögvest megugrott a kocsi. Ez nem csak elsőre, de sokadik alkalommal is ijesztő tud lenni. Ennél finomabb működés várható egy Volvótól, mert ezzel rögtön oda a varázs.

A középkonzol jobban sikerült

Amibe a futómű sem tud belekontárkodni, hiába van a biztonság miatt feszesre hangolva. Nem ráz túlságosan, de a V40 irányítása első osztályú. Nem is kellenek nagyobb méretű kerekek az autóra, a téli gumik ugyanis 16-os felnikre voltak húzva, míg a nyári garnitúra 17-eseken feszül. Jobb, ha ezek kétszázezres felára inkább a zsebünkben marad. Ebből viszonylag sokáig tankolhatjuk az autót, bár városban hajlamos benyelni a 8,5 litert. Ám országúton nem lehetetlen hat liter alatt tartani az étvágyát. Nekünk 7,3 literes átlaggal sikerült befejezni az egyhetes időszakot.

A klasszikus órákat helyettesítő kijelző három stílusban jelenítheti meg az adatokat

Ám hiába kompakt – igaz a kategória felső szegmensébe tartozó – autó a V40, valószínű, hogy vásárlóit nem elsősorban a fogyasztása érdekli. Aki képes ekkora összeget mozgósítani egy négykerekűre, inkább a szolgáltatásaiért, a kiállásáért fizet. Ezért az Volvóért, bár az alapára nyolcmillió forint, a szükséges extrákkal megtömve 12 385 000 forintot kell kifizetni. Ebben a társaságban már nem illik böffenteni. Hiszen ennyiért ott az A-osztályos Mercedes, az 1-es BMW, vagy az Audi A3, amik már nem ülnek a tábortűz köré.

További VOLVO cikkeink itt. Katt.

Ha a Tesztauto.hu cikkei segítettek a szolgáltatások és a járművek kiválasztásában, akkor kérünk benneteket, hogy a vásárlásnál tegyetek erről említést a kereskedőnél is! Ezzel támogathatjátok a Tesztauto.hu működését. Köszönjük!

Hozzászólások

komment

Hirdetés
Kattintson a hozzászóláshoz

Hagyj egy üzenetet

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

HIRDETÉS
Siren7

Facebook

HIRDETÉS

Instagram

HIRDETÉS
MPS Alkatrész 300

Népszerű