Az utolsó mohikán – Suzuki Grand Vitara 1.9 DDis JLX-EL teszt

A Grand Vitara egy letűnt kor gyermeke: amikor az autóknak még nem kellett mindenre alkalmasnak lenniük – legalábbis papíron, az mindent elbír –, célszerszámnak alkották meg őket.

Nem kellett egyszerre kicsinek és nagynak, személyautónak és terepjárónak lenniük. Ha egyszer valamit terepjárónak alkottak meg, akkor abbéli tudása szerint ítélkeztek fölötte. Aki viszont a mai elvárásoknak megfelelően közelít az autóhoz, csalódni fog.

Hiszen már a formán is látszik, hogy nem mai gyerek. Hiába frissítették a 2005-ös bemutatás után négy évvel az autót, a karosszéria szinte semmit nem változott, a célszerűség jellemzi. Nyoma sincs a mai furfangos vonalvezetésnek, az eszementen tekergőző vonalaknak, a Vitara esetében a kockának csak az éleit kerekítették le. Hangsúlyosak a kerékjáratok, ám unalmas a far, amiről még a pótkerék is lekerült. Pedig az éppen olyan fontos ismérve egy terepjárónak, mint a vízszintesen elterülő motorháztető. Ez utóbbi viszont nem hiányzik a Suzuki terepeséről.

A pótkerék látványos elvesztése csak a legjobban felszerelt Vitarát sújtja, defekt esetén mindössze abroncsjavító készlet és fohászkodás áll rendelkezésre. Egy másik aspektusból szemlélve ez még jól is jön, hiszen így húsz centivel rövidebb az autó, ami a leggyakoribb lelőhelyén, a nagyvárosokban, igencsak jól jöhet parkoláskor. A 4,3 méterre redukálódott hossz nem több, mint egy mai kompakté.

Viszont magas építésű, amely nemcsak optikailag teszi naggyá a kocsit – első pillantásra hatalmasnak tűnik, később látjuk meg valódi méretét -, hanem az utastér helykínálatára is igen jótékonyan hat. Ezzel jócskán kenterbe veri az alsó-középkategória képviselőit. Manapság ugyanis ritka, hogy egy 185 centis sofőr mögött egy ugyanolyan magas utas is úgy ücsöröghessen, hogy térdei nem fúródnak az első ülés támlájába. 190 fölött viszont az első sorban már a fejtér problémás, amiben ludas lehet a napfénytető is. Az én kobakom bizony belekarcolt a tetőkárpitba.
Elöl széltében is elegendő a hely, sofőrt és utasát a könyöklő tartja távol egymástól, ami olyan széles, hogy szinte mindketten azon pihentetethetik a karjukat. Hátulra sem ültetnék két embernél többet, a középső utas mosolya már nem lenne őszinte.

Nem úgy a sofőré, amikor pakolni is kell a kocsiba. Az állítható dőlésszögű hátsó üléstámlák mögött ugyanis alapesetben egész emberes mennyiségű, 398 liternyi poggyász fér el. Apró hiba, hogy a raktér inkább magas, mint mély, ezért a csomagokat tornyozni kell és közben szorgosan imádkozni, hogy elég állékony legyen az építmény, és ne omoljon össze mielőtt rácsapjuk az ajtót. Ilyenkor jönne jól a külön nyitható hátsó szélvédő, azt kinyitva ügyesen lehetne púpozni a csomagokat. Bosszantó perceket okozhat az oldalra nyíló csomagtérajtó is, mert helyigényes, ezért párhuzamos parkolásnál azzal is számolni kell.

Az utastérben érzékelhető igazán a Vitarán az idő. Hiába feszül bőr az üléseken és az ajtókon, valami egészen kézzel fogható melósautó hangulat árad az egészből. Köszönhető ez a formáknak is, hiszen manapság egy pickup is személyautósabb belsőt kap, de az anyaghasználat sem illik ebbe a kategóriába. Az egy dolog, hogy kopogós műanyagból épült a műszerfal, hiszen abból is lehet szépet csinálni, de ez már látványra is rideg és kemény. A formájára óvatosan azt mondja az ember, hogy funkcionális, de igazság szerint ötlettelen, nélkülöz minden kreativitást. A végső ütést mégis a műmárvány betétek viszik be, amik időutazásra visznek, és egészen a kilencvenes évekig repítenek vissza bennünket.

Jó partner ebben a kocsi felszereltsége is, amely teljesnek tűnik, de használat közben gyorsan kiderül, hogy hiányoznak olyan apróságok, amelyek kellemesebbé tehetik az autóban töltött perceket. A kormány csak magasságában állítható, az irányjelzőnek nincs hármat villanó funkciója, nem kapható hozzá USB-csatlakozó, de a vezetéstámogató rendszereket is hiába keresnénk a rendelhető extrák között.

Gondolom, még mindig nem érthető, mi szerethető az autóban. No, a motorja és a váltója biztosan nem. A Renault-tól származó 1,9 literes dízel 129 lóerőt ad le, maximális nyomatéka pedig 300 Nm. Ezek az értékek nem olyan rosszak, de ne várjunk nagy csodát, a legnagyobb élményt akkor nyújtja az autó, amikor az üresben felpörgetett motor a hosszanti beépítés miatt megmozdítja oldalra a karosszériát. Akkor úgy érezni, ki tudná fordítani a világot a sarkából. Akkor még azt is elfelejti az ember, hogy hidegen úgy csetteg, hogy az már fájdalmas és melegen is alaposan elmarad a kellemestől mind a hangerő, mind a hangszín tekintetében.

Az autó mozgatására viszont teljesen alkalmas, ha megszoktuk azt, hogy a használható fordulatszám-tartomány elég szűk. A motor 1200 és 4000 közötti fordulaton van elemében. Ez alatt kicsit tohonya, fölötte pedig nem érezhető jelentős sebességnövekedés, ezért aztán kár kitaposni a belét. Inkább a váltóval kell szorgalmasan dolgozni, ami nem mindig örömteli tevékenység. Hosszú úton, karcosan kapcsolható, különösen az egyes és kettes fokozat között kell vele küzdeni. Vicces és egyúttal ismét a múltat idéző tulajdonsága, hogy a váltókar a motor ütemére lötyögős táncot jár, viszont gázadásra úgy vágja magát vigyázba, mint Darth Vader megjelenésekor a birodalmi rohamosztagosok.

Nagyon hiányzik a hatodik fokozat is, ugyanis az ötös túlságosan rövid. 130-nál 3200-at forog a főtengely és ez nem csak az utasok fülére, hanem az autó fogyasztására is rossz hatással van. Az amúgy sem különösebben takarékos autó ilyenkor gond nélkül elszürcsöl kilenc litert, de általában sem olyan takarékos a Vitara, ahogyan azt a gyár elképzelte. Vegyes üzemben 6,6 litert kellene fogyasztania, nálunk 8,5-et evett, pedig a használat módja korántsem volt kíméletlen.

Már csak azért sem lehetett az, mert az embernek nincs kedve gyorsan menni ezzel az autóval. Én egyrészt nem éreztem szükségét, mert a magas vezetőülés olyan biztonságot sugallt, olyan felsőbbrendű érzést adott, hogy eszembe sem jutott a sávok között ugrálni. Tökéletes volt a rálátás a forgalomra, a személyautók kis apróságnak tűntek mellettem. Minek akkor sietni?
Másrészt az utak nem csak egyenesen haladnak. A Vitara pedig nem egy kanyarvadász. Hiába feszes a futómű hangolása, a bódé azért vígan dől rajta jobbra-balra, na, nem vészesen, csak éppen annyira, hogy jelezze, az autó magasabb az átlagnál. A hátsó traktus különösen keménynek tűnik, terheletlenül pattogós, mint egy pickup. Már csak a plató hiányzik.

Illetve dehogy! Hiszen akkor az egyik olyan tulajdonságot vágná haza, ami miatt a Vitara igazi terepjáró lehet. Hiszen olyan terepszögei vannak, mint a legjobbaknak. Elöl 29, hátul pedig 27. Az ehhez társuló 20 centis hasmagassággal kicsi az esélye, hogy egy-egy meredély alján otthagyja néhány elemét. Kemény terepre pedig nem nehéz eljutni az autóval, erről az állandó összkerékhajtás gondoskodik, amely kapott differenciálzárat és felezőt is. Ez jelzi, hogy a terepjárást komolyan gondolták japánban. Nem is vall szégyent és ott jeleskedik, ahol a divatos SUV-k elvéreznek. Ott már nem számít a látványos formaterv, az utastér puha anyagai, az autópályás viselkedés, csak a célba érés. Erre pedig legnagyobb esélye a jelenlegi mezőnyben valószínűleg a Vitarának van.

Az élményhez 8,5 millió forintra van szükségünk. Ennyiért ülhetünk bele a csúcsváltozatba, fűthetjük az ülepünket a bőrülésben, hallgathatunk zenét az MP3-at is ismerő hifiből, érezhetjük magunkat biztonságban a légzsákokkal megtömött, légkondicionált utastérben, ahová a napfénytetőn keresztül dől be a napfény.

Ennyiért azonban kaphatunk egy hasonlóan felszerelt Toyota RAV4-et, Nissan Qashqai-t, vagy Kia Sportage-et is, amelyek lényegesen frissebbek, fiatalosabbak, urambocsá’, a formatervek alapján kívánatosabbak. Terepre vajon jobbak-e?