Csatlakozz hozzánk

Tesztek

Nem harap – Suzuki Swift Sport teszt

A Suzuki Swift sportváltozata sohasem volt egy ádáz pitbull, inkább egy vizsla játékosságával szórakoztatta tulajdonosát. A legújabb verzió azonban már inkább csak az öreg Morzsa kutyára emlékeztet: szerethető, de nem fogunk megőrülni érte.

Közzétéve

ekkor

MPS Alkatrész 300

Skizofrénia: ez a legtalálóbb jelző a kis sportos autókkal próbálkozó gyártókra. Korábban megengedhették maguknak, hogy szinte kompromisszumok nélkül alkothassák meg az erősebb motorokkal megbolondított apróságokat, hiszen akkor mások voltak az elvárások is. Annak, aki ilyet választott, természetes volt, hogy az autó csíp, rúg, harap, kirázza a lelkét, vagyis elfogadta, hogy kényelmetlenséggel jár egy ilyen birtoklása. A mai vásárlóréteg nem csak elpuhult, de gyakorlatilag nyom nélkül el is tűnt. Egyre kevesebben vesznek autót azért, hogy szórakoztató pillanatokat töltsenek benne, élményszerzés helyett az egyszerű helyváltoztatás az igény.

Értő szem kell a sportmodell azonosításához, hiszen nem egy vadmacska vicsorít ránk

Kár, hogy a régi dolgokból alig maradt valami

Ebben a helyzetben csak az lehet az üdvözítő megoldás, ha két frontra összpontosítanak a gyárak ? a sportos jelleg mellett erősebben jelenik meg a mindennapi használhatóság, a kényelem. Logikus, érthető lépés ez, de nekünk, autórajongóknak egy kicsit fájdalmas is. Szép lassan el fog tűnni valami, ami a nyolcvanas-kilencvenes évek fiataljainak vágyálmait testesítette meg. Mi akkor nem sok száz lóerős szörnyekről álmodoztunk, talán még tudtunk a földön járni. Mérhetetlen boldogságot okozott volna egy 113 lovas Volkswagen Polo G40, egy 98 lóerős Opel Corsa GSi, vagy éppen egy Suzuki Swift GTI, amiben 101 lóerőnek parancsolhattunk. Pedig nem volt bennük nagy varázslat: az átlagtól erősebb motor és az alapváltozatétól kicsit komolyabb futómű; a pillekönnyű tömeg a kor hozománya volt. Igazából még az optikával sem törődtek annyira, sokszor csak a különleges technikára utaló felirat volt árulkodó. Ezt a szellemiséget tették magukévá a Suzukinál is.

Magas fordulaton van elemében a motor, érdemes taposni a gázpedált

Evolúció

A Swift Sport családfája egészen 1986-ig nyúlik vissza. Igaz, még GTI néven anyakönyvezték az első generációból faragott adrenalin-termelő apróságot. A motorháztető alatt egy 1,3 literes, 101 lóerős motor várta, hogy megdolgoztassák – legnagyobb teljesítményét 6500-as fordulaton adta le. Erről azonban kívülről szinte semmi nem árulkodott, a szakavatottakat azonban rögtön megbizsergette az ajtó mögé kanyarított felirat: Twin Cam. Nem volt ugyan korának leggyorsabb autója – a háromhengeres turbós Daihatsu Charade GTti majd’ egy másodpercet vert rá százig -, ám könnyű építésének és a jól eltalált futóművének köszönhetően érzékenyen reagált a sofőr utasításaira, vezetése szórakoztató volt. Volt szerencsém egyhez, igaz, csak utasként élvezhettem a gyorsan leforgó sebességi fokozatok, a hihetetlen gyorsulás, a lendületes kanyarodások adta örömöket, de fülig érő vigyorral hajtogattam ki magam az autóból.

Az 1989-től készülő második generáció, amely már a Mi Suzukink volt, ugyancsak azt a sprőd hangulatot, közvetlen érzést árasztotta. Hízott ugyan kicsit a modell, ám tömege még így is alig haladta meg a nyolcszáz kilót, ezért ennek mozgatása sem jelentett gondot a 101 lóerőnek. A japán mérnököknek pedig az, hogy még nagyobb teljesítményt facsarjanak ki az 1300 köbcentiből: a felkelő nap országában Cultus GTI névre hallgató modell 113 lóerőt adott le.
A GTI története azonban a harmadik nemzedéknél véget ért.

Elmaradt a feltámadás is, inkább reinkarnáció történt 2005-ben. A szellemiség új életet kapott az alaposan megváltozott Swiftben, de az autó még a nevét is maga mögött hagyta, Sport felirat került a hátuljára. A méretnövekedés szükségszerű vonzata volt egy öblösebb, nagyobb teljesítményű motor. A 200 kilós hízást egy 1,6 literes, 125 lóerős erőforrással kompenzálták. A menetteljesítmények nem sokat változtak az első modellhez képest, de sterilebbé vált a sportos Swift.

Titokban

Nem került messzire az alapkoncepciótól a 2011-ben bemutatott Swift Sport sem. Olyannyira nem, hogy tulajdonképpen kétszer kell ránézni, mire tudatosul bennünk, hogy ebben bizony komolyabb dolgok lehetnek, mint egy nyomatékos dízelmotor. Alaposan szemügyre véve a kocsit, a részletek azonnal árulkodóak, különösen a hátsó fertály, ami nem menekült meg az oly divatos dupla kipufogótól, és az áldiffúzortól sem. Nagyszerűen mutatnak a 17-es kerekek és a hetyke hátsó légterelő is. Nekem azonban továbbra is a feketére mázolt A-oszlop a kedvencem, ami már a dízelnél is megfogott.

Hátulról mutat legjobban. Nem is csoda, hiszen minden trükköt bevet, hogy a tekintet elidőzzön rajta

Az utastérben is nagyítóval kell keresni a különlegességeket. Az sportülés egyből feltűnik, komolyságát a rá hímzett Sport felirat hivatott egyértelműsíteni. A szemre kényelmes ülőalkalmatosság amellett, hogy nem engedhető elég mélyre, ugyanazzal kínoz, mint a Mégane Coupé GT Line ülései: egy nagyobb termetű utas úgy érzi, mintha kinőtte volna. Ezért aztán akár egy hokedlit is tehettek volna a helyére.
Aztán vannak még fémpedálok, amelyek érdekes összevisszaságban állnak, de beszállás előtt elhitetik, nagy dolgok várhatnak ránk. A szokásos Swift-belteret ezeken kívül csak a piros cérnával készített varratok dobják föl. Gazdaságos megoldás, de nem ártana, ha a kormány mögött ülve, csendes andalgás közben is éreztetné a belső kialakítása, miben is ülünk.

A hátsó utasok sincsenek elkényeztetve, ők sem kapnak többet, mint egy átlagos háromajtós Swiftben. A Sport nem is vehető meg ötajtós változatban, így ki kell békülni azzal, hogy hátra küzdelmes a bejutás és hivatalosan csak két személy fuvarozható ott.

Jól tartanak az első ülések, feltéve, ha nem szélesvásznú az ember háta

Megtömve

Érezhető, hogy próbáltak tenni a tömeg alacsony tartásáért, hiszen hiába nőtt a Swift az előző generációhoz képest, a Sport 15 kilogrammal könnyebb, mint közvetlen elődje. Ám az 1045 kg még akkor sem kevés. Ennek egy része magyarázható a merevebb, biztonságosabb karosszériával, a másik része a bőséggel osztott felszereltségnek – gyakorlatilag mindent elképzelhető extrát beletömtek. Xenonnal világít, kulcs nélkül nyílik-indul, fűthetőek az ülései, a karosszéria eredeti formáját tolatóradar védi, sebességtartója pedig az autópályás kényelmet szolgálja. Ám fölösleges volt belerakni az USB csatlakozót, hiszen képtelen a rádugott pendrive-ról lejátszani a zenét.
Ezek mind hiányoztak a klasszikus kis sportgépekből, de ezek nélkül a ma embere képtelen lenne létezni.

A Suzukik bajban vannak a pendrive-okkal. A Kizashi, és a dízel Swift mellett a Sport sem tudott mit kezdeni velük

Szívás

A Suzuki szerint turbó nélkül is van élet, így továbbra is egy szívómotor mozgatja a Sportot. A generációváltás 11 lóerős teljesítménynövekedést hozott, így már egy 136 lovat számláló ménes húzhatja az autót. Nőtt a nyomaték is, kerek 160 Nm-re. Sportmotorhoz méltó a teljesítmény-leadás, ne várjuk turbódízeles élményt. A maximális teljesítményt 6900-as, míg a nyomatékot 4400-as fordulaton kapjuk, a lendületes haladáshoz pörgetni kell a motort. Ami annak nincs is ellenére, boldogan forog, ám valamiért mégsem érezhető igazán az ereje. Húz-húz, ám az átütő erő csak nem akar megérkezni. Még a hangaláfestés sem segít, mert sem a motornak, sem a kipufogónak nincs kellemes orgánuma. Magasabb fordulaton az erőforrásból megérkezik ugyan az ércesebb üvöltés, ám ez kevés a mennybemenetelhez. Autópályán pedig egyenesen kellemetlen az autó által biztosított koncert, ami inkább kakofónia.

A hátsó lámpái messziről elárulják, hogy a Sporttal van dolgunk

Ugyanis hiába kapcsoltak egy hatsebességes váltót a motorhoz, valahogy érdekes fokozatkiosztást sikerült kreálni hozzá. A hosszú egyes és kettes fokozatot rövidre vett három követi, amelyek a kapcsoláskor alig ejtik a fordulatot, de a hatodikat is hiába várnánk hosszúnak. 3500-as fordulaton haladhatunk a sztrádán, ami bizony sok. Egyébként a szerkezet egy egészen jól sikerült darab. Rövid utakon kapcsolható, pontos, ám igényli a határozottságot.

A futóművel javít

Roppant eltalált a Sport futóműve is. Nem sokat bűvészkedtek ugyan vele, de az elöl McPherson, hátul csatolt lengőkaros szerkezetek kemény hangolása és a 17-es könnyűfém felnik kombinációja csodás eredményt hozott. A karosszéria alig dől, a kanyarokat hihetetlen sebességgel vehetjük. Határhelyzetben az orrát tolja, de megoldható az is, hogy a feneke kezdjen táncba. No, az élmény. Amit ügyesen csökkent a vártnál pontatlanabb kormányzás. Rossz úton közlekedni nem kellemes, hiszen olyankor a Swift inkább tűnik szekérkerékkel szereltnek, hullik a fogtömés, aprózódik a vesekő. Ez azonban a sportos érzés velejárója, meg kell tanulni vele élni.

Képes mosolyt csempészni az ember arcára

De meg akarjuk ez tenni? Akarunk azért a cseppnyi jóért nap, mint nap áldozatot hozni? Én nem vagyok róla meggyőződve. Nekem hiányzott belőle a sportos kisautó sava-borsa. Engem ne azzal kápráztasson el, hogy tud akár hat litert is fogyasztani – a teszt alatt 7,5-et evett -, azt várom, hogy legyen közvetlen, kemény, nyers, vezetése közben le se lehessen vakarni az arcomról a vigyort. 4,8 millió forintért én ezt szeretném kapni.

Hozzászólások

komment

Hirdetés
Kattintson a hozzászóláshoz

Hagyj egy üzenetet

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

HIRDETÉS

Facebook

HIRDETÉS

Instagrm

HIRDETÉS
MPS Alkatrész 300

Támogatás




Népszerű